lett népmese

Réges-régen, a vízözön idején egy óriási bárkán lelt menedéket ember és állat. Egyszer azonban léket kapott a bárka, megrettentek mindahánya, hogy odavesznek, ha gyorsan nem segítenek a bajon. A kígyó felajánlotta, hogy tulajdon testével tömi el a rést, ha a vízözön elmúltával zsákmányul kapja a legédesebb vért.

A bárka utasai ráálltak az alkura. Mikor aztán elmúlt a vízözön, a kígyó követelte a kialkudott fizetséget. Az emberek a szúnyogra bízták, induljon el, s tudja meg, melyik előlény vére a legédesebb. Röpködött a szúnyog reggeltől estig, belekóstolt ebbe is, abba is, végül úgy találta, hogy az ember vére a legédesebb. Mikor visszafelé röpült, hogy elmondja a kígyónak, amit megtudott, összetalálkozott a fecskével, s az megkérdezte:

-No, melyik vér ízlett legjobban? Melyik a legédesebb?

-Az emberé? – válaszolt a szúnyog. –Megyek is, és elmondom a kígyónak.

A fecske azonban szerette az embereket, meg akarta őket menteni a kígyótól, ezért lecsípte a szúnyog nyelvét, hogy az ne tudjon beszélni. Mikor aztán a szúnyog visszatért a kígyóhoz, egy árva kukkot sem tudott szólni, egyre csak zümmögöt:

– Mzzz…zz….

Az ember is, a kígyó is csak csodálkozott, ugyan miféle beszéd ez.

S ekkor megszólalt a fecske.

-Én bizony értem, mit akar mondani a szúnyog! Azt mondogatja, hogy a béka vére a legédesebb!

Nagyon megharagudott a kígyó, mert utálta a békahúst, mióta a világ a világ.

Mérgében a fecske felé sújtott, de elhibázta, s csak a farktollaiból szakított ki egyet-kettőt, de azt a közepéről. Azóta villás a fecske farka, s azóta van úgy, hogy az ember szereti a fecskét, szívesen látja, ha fészket rak háza eresze alatt, s azóta van örök haragban a kígyóval.