dán mese

Volt egyszer egy pásztorfiú. Egy szép napon fenn üldögélt a dombtetőn, a falu közelében. Mikor a megszólalt a déli harangszó, egyszerre nagy lármát, zenebonát, veszekedést hallott a föld alól!

-Hol a sapkám? Ide a sapkámmal! – kiabált valaki.

-Itt is van egy! Itt is! Meg itt is! – kiabáltak aztán összevissza.

A pásztorfiú gondolt egyet, aztán ő is elkiáltotta magát:

-Adjatok egy sapkát nekem is, ha már annyi van belelő!

Azon nyomban a lába elé perdült egy csinos, kerek sapka. A fiú a fejébe nyomta, no, látott is csudát! Sereg törpe nyüzsgött a dombokon, majd szép rendben párban álltak, elindultak a falu felé. A fiú meg utánuk. A törpék szavából megértette, hogy a falu legmódosabb gazdájának a háza felé tartanak, éppen aznap ünnepelték a gazda egyetlen lányának a lakodalmát.

Ahogy a fiú a törpék nyomában beért a faluba, észrevette ám, hogy az emberek elmennek mellette, majd föllökték, mintha nem is látnák; ha meg köszönt valakinek, az csodálkozva körülnézett, mint aki nem érti, honnan jön a  hang. Bűvös sapka volt a pásztorfiú fején, láthatatlanná tette, akár a törpéket.

„No, akkor én is megyek a lakodalmas házhoz – gondolta magában -, senki sem látja meg, hogy hívatlan vendég is telepszik az asztalhoz.”

Így is történt. A pásztorfiú meg a seregnyi törpe bevonulta lakodalmas házhoz, körülvették a jól megrakott asztalt, s derekas étvággyal falták a jobbnál jobb falatokat. A házigazda meg csak nézett, sehogyan sem értette, hova tűnik a rengeteg pecsenye, a sok kalács, a hordónyi bor. A vendégeknek alig jutott egy-két falat, mindent fölettek előlük a hívatlan és láthatatlan vendégek: a pásztorfiú és törpék.

Eljött az este, a törpék, ahogy jöttek, távoztak, de a pásztorfiú nem érte be a lakomával, ő a táncot is meg akarta nézni. A falhoz lapult, nehogy a vidáman kerengő táncosok letapossák a lábát. Igen ám, de sor került a menyasszonytáncra, s ekkor az egész vendégsereg a falhoz sorakozott, hogy onnan gyönyörködjék a fehér fátylas menyasszonyban. A pásztorfiú kicsit előbbre lépett, hogy mindent lásson, s ez lett a veszte.

Táncolt a menyasszony, csk úgy röpült utána a fehér fátyla meg ruhájának hosszú uszálya. Röpült, és vagy a fátyol, vagy az uszály leverte a fiú  fejéről a bűvös sapkát. Ahogy a sapka földre esett, vége volt a varázslatnak, mindenki meglátta a hívatlan vendéget. Ott állt, szégyenében pirulva, a zsebe degeszre tömve pecsenyével, kaláccsal. A gazda menten tudta, hova tűnt a sok finom falat, elkapta a pásztorfiú irháját, s alaposan kiporolta. Még azt is az ő rovására írta, amit a törpék faltak föl.

A fiú rendre elmondta, hogyan jutott a bűvös sapkához, a törpékkel együtt hogyan vonult be a házba, hogyan lakmározott kedvére. Nosza, ahányan voltak, mind a bűvös sapkát keresték, mindenki magának akarta volna. De azt ugyan kereshették, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A pásztorfiú szégyenkezve oldalgott ki a házból, a bűvös sapkának meg azóta sem hallották hírét.