Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.

A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.

Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba.

Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.

Azt mondja neki végül is az ura:

– Hát akkor menj te!

S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.

A falutól talán ötkilométernyire lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:

– Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!

A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják csak ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik.

Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:

– Hogy adja a búzát?

– Ahogy jár – mondja egyszerűen az asszony.

A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.

– Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom – mondja a buta asszony. – És pénzt mikor kapok? – kérdezte.

– A legközelebbi vásárkor!

– Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.

Feleli a ravasz kereskedő:

– Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk.

A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.

A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért:

– Hogy adtátok a búzát?

– Ahogy járt! – feleli az asszony.

– Helyes. A pénz hol van? – kérdi az ember.

Mondja nagy gőgösen az asszony:

– Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.

Csodálkozik az ember, de még kérdi:

– Mégis, pénzt mikor kapsz?

Mondja emelt fővel a szellős agyú asszony:

– Legközelebbi vásárkor!

Néz az ember, most már haragosan, s kérdi:

– Honnan ismered meg a kereskedőt?

Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:

– Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra.

Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta:

– Még ilyen bolondot sem láttam!

Feleli mérgesen az asszony:

– Mert mit lát maga? Hisz sehova se jár!

Az ember még jobban megmérgesedik:

– Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok!

Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat. Egy sötét erdőn ment átal. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda.

Beköszönt:

– Adjon isten jó estét!

Egy vénasszony fogadta.

– Mi járatban van? – kérdezte az embert.

Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte:

– Most érkeztem a másvilágról.

A vénasszony egy cseppet sem csodálkozott.

– Nem tanálta ott véletlenül a fiamat? – kérdezte suttogva.

Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje.

– Dehogyis nem! Csonttal s ronggyal kereskedik.

– Igazán? – kérdi kerek szemmel az asszony.

Az ember csöndesen folytatja a szót:

– Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.

– Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?

– Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.

– Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni azt a szekeret!

– Dehogynem! Elviszek én akármit.

– Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről; aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek azt is, hogy ne fázzék.

„Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem – gondolta az ember. – Nem is kellett olyan messze mennem.”

De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat, s úgy ment el.

Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő.

Az asszony hangos vidámsággal fogadta, már messziről:

– Gyere, gyere, hírt hallottam a fiunkról!

A kereskedő hitetlenkedve nézett rá:

– Menj el, tán megbolondultál?

– Nem is hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát; maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is, meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na, meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál!

A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság.

– Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad?

– Egy ember a másvilágból! Egyenesen a másvilágba ment.

– Csak butaság ne volna a világon – kiáltotta az ura. – Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni!

Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovát egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akart volna dőlni. Az ember fogta magát, nekidőlt, úgy tett, mintha azt támasztotta volna.

A kereskedő odament hozzá, és kérdezte tőle:

– Mondja! Nem látott egy embert erre menni egy szürke lovon?

Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már az eszét veszi.

Azért így felelt:

– Dehogyis nem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől nem fél!

A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le.

– Mondja, magától sem fél? – kérdezte.

Felelte az ember nyugodtan:

– Tőlem fél.

– Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot.

Az ember azt gondolta: „No, kipróbálom ennek is a butaságát.” S azt felelte:

– Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogyha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem, mind meghalnak.

A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és fukarságától. Azt mondta:

– Tartom én addig azt a fát Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől!

Az ember bólintott, köszönt, szépen felült a lóra, elindult, és elment egyenest haza.

Otthon azt mondta a feleségének:

– Hazajöttem, mert akadtam olyan bolondra s butára, mint te!

A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették.

– Miért jöttél haza? – kérdezte otthon az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott a butaságban.

– Mert van olyan buta még, mint te! – felelte az ember.

– Nem megmondtam? – vágott vissza tüstént az asszony. – Nem volt igazam?

Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta:

– Igazad volt. Nem te vagy a legbutább.