Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót.

Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:

-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?

-Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!

Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel.

Már a kaputól kajbál:

-Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!

-Minek az te?

-Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.

Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót.

Nagyon megörült:

-Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!

Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:

-Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!   Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják

– hű, ugye állott szaga vót. Csípte a nyelveket.

-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp!

De jól jártok vele, sok sótok lesz.

Na biza várták, hogy majd a só fehéredik – nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje.

No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:

-Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!

Azt mondja a bíró nekik:

-Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!

-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be?

– Hű, az ténleg nem jó!

Aszongya a házigazda:

-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.

-Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! – megint mondja a másik.

Hát azt mondja az egyik, a menyecske:

-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!

-Jaj, mán a fejit mégse – mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!

Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket.

Aszongya:

-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!

Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.   -Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész’? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!   Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:

-Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor!

Azt onnan ki költ húzni!

-Hát de hogy, bíró úr?

-Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal!

Az emberek meg addig vetnek.   Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.

-Hó-rukk! Egyszerre!   Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig. Aszongya:   -Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!   No, belekapaszkodott az egész falu.

De aszongya a bíró:

-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni!

No, egyik aszondta:

-Én nekem a fejem szédül.

A másik:

-Nekem a lábam fáj.   Senki nem akart fölmenni.

Vót ott egy jó derék ember, aszongya:

-Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:

-Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára? Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót’?

– Hát senki nem tudta.

Azt mondja a bíró:

-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:

-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?

-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!

Bemegy a házba, föltekint a fogasra:

-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.   No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit.

Azt mondja:

-Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!

-De hogy, bíró úr?

-Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.

-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!

-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!   Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.

-Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.

Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók.

Aszongya a bíró:

-Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!

-Há nincs mán, bíró úr, honnan?

-Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!

Hát kivették a két hordót. a bíró lezuhant, nyakát törte. De ha akkor a bíró le nem esett vóna, most a mese is tovább tartott vóna.