Mészöly Miklós: A bánatos medve

A bánatos medve
[Total: 0    Average: 0/5]
Volt egyszer egy medve, sose volt jókedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába.
Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve — s akkor meg emiatt dörmögött őkelme. Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban. Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
— Hová? Hová? — mordult reá. S a lepke mondta.
— Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
— Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem-röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes-dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
,,No — gondolta —, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomban, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
— Hát ez meg miféle? — szól megrökönyödve. — Tán kóró?
Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
— Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? — támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt — hej, beborult a kedve.
— Én szerencsétlen, minek is születtem? — sóhajtott nagyot. — Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte — és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
— Ne sírj, no! — mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
— Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz-rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
— Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempeszarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük