Jó pár száz esztendõvel ezelõtt, amikor még az emberek nem voltak olyan okosak és minden hájjal megkentek, mint manapság, furcsa dolog történt egy városkában. Éjnek idején egyszer egy nagyfajta bagoly – uhubagolynak hívják – betévedt egy környékbeli erdõbõl az egyik polgárnak a csûrjébe. Ott lepte meg a virradat.

Tudni való, hogy a bagoly éjszakai madár, nem lát jól a napvilágnál, nem is szeret nappal mutatkozni, mert olyankor a többi szárnyas rettenetes ricsajjal ûzõbe szokta venni.

Nos hát ez a mi uhumadarunk sem merte elhagyni a csûrt, amelyikben éjjel tanyázott; behúzódott az egyik sarokba, ott gubbasztott, ott várta, hogy megint besötétedjék.

Reggel a szolgalegény bement a csûrbe szalmáért. Meglátta a sarokban a nagy szürke madarat. Megijedt tõle, szaladt hanyatt-homlok a gazdájához, és jelentette neki, hogy a csûrben egy szörnyeteg kuporog, amilyet õ még életében sosem látott, forgatta a szemét, és olyan félelmetes a formája, hogy aki a közelébe merészkedik, bizonyára minden teketória nélkül bekapja.

– Ismerlek, jómadár! – mondta a gazda. – Egy rigót még valahogyan megkergetsz, de ha már egy döglött kakas hever az utadban, elõbb hazaszaladsz a botodért, és csak úgy mersz a közelébe kerülni! No, majd én megnézem azt a szörnyeteget – tette hozzá.

Nagy bátran lement a csûrbe, és körülnézett. Hanem amikor a tulajdon szemével is megpillantotta a riasztó jószágot, nem kisebb ijedelem fogta el, mint az imént a szolgalegényt. Egyetlen hatalmas ugrással kint termett a csûrbõl, rohant a szomszédjához, lélekszakadva esett be az ajtaján, alig bírta kinyögni, mi baja.

– Egy veszedelmes vadállat ütött tanyát nálam… Sohasem láttam még hozzá hasonlót… Ha kitör a csûrbõl, az egész város szörnyû veszedelembe jut… Gyertek, segítsetek…

Föllármázták a környéket, zenebona támadt az utcákban, a polgárok nyársat, vasvillát, kaszát, fejszét ragadtak, és elszántan a csûr felé tódultak. Csakhamar megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel. A piactéren csatarendbe álltak, aztán megindultak a csûr ellen. Óvatos hadmozdulatokkal annak rendje és módja szerint körülvették, mint egy ellenséges várat.

Akkor elõállt egy eltökélt dalia, elõreszegezte a nyársrudat, és halált megvetõ bátorsággal behatolt a csûrbe.

Egy pillanatig néma csend volt, majd irtózatos ordítás harsant: a dalia rohant ki a csûrbõl, elhajította a nyársat, és halotthalaványan rogyott megrökönyödött társai karjába. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni.

– Eh, nyúlszívû! – mondta egy még nála is vakmerõbb pocakos hõs, és vasvillát szegezve, teljes terjedelmében benyomult az ellenség hadiszállására.

Egy félperc múlva iszkolt õ is kifelé, mint akit kergetnek. Még hátra is tekingetett, nem üldözik-e. Leroskadt a téren a kút mellett a kõpadra, tenyerébe ejtette a fejét, úgy rebegte:

– Nem, ez aztán igazán nem tréfa!

Még egy vállalkozó akadt, de az se járt különben; nagy garral elindult, aztán szégyenszemre megfutamodott.

Már-már úgy látszott, hogy nem a polgárok ûzik ki a szörnyeteget a csûrbõl, hanem a szörnyeteg õket a városukból. Végül azonban jelentkezett egy nagy behemót ember, aki sokat forgott mindenféle hadakban, és híres volt vitézi tetteirõl.

– Mit gondoltok, elég, ha csak megbámuljátok az ellenséget? Komoly munka ez, nem gyerekjáték! De látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba!

– Jó, jó – mondták neki a polgártársai -, elismerjük, hogy te vagy a legnagyobb vitéz a városban; segíts hát rajtunk!

– Hozzátok ide a fegyverzetemet! – rendelkezett a nagy hõs.

Páncélt öltött, kardot kötött, dárdát fogott. A többiek áhítattal figyelték s készülõdését, magasztalták a bátorságár, aggódtak az életéért. Aztán önkéntes jelentkezõk odakúsztak a csûrhöz, és elszántan kitárták a kapuját.

Elképedt, megdöbbent moraj hangzott: ott ült a bagoly a szemük elõtt a csûr közepén, a magasban; elunta magát a sarokban, és rátelepedett az egyik keresztgerendára, onnét hunyorgott vaksin lefelé.

– Hamar ide a létrát! – adta ki a parancsot a hõs férfiú.

Hoztak is nyomban egy éktelenül hosszú lajtorját. Azt a vitéz nekitámasztotta a gerendának, és elkezdett fokról fokra fölfelé mászni.

Odakint egyszeriben elragadta a nézõket a lelkesedés. Éljeneztek, hurráztak, biztatták a páncélos vitézt, viselkedjék igazi hõshöz illõen, mutassa meg, hogy helyén a szíve, mentse meg a város becsületét.

A baglyot egészen megvadította a lenti sokadalom meg a nagy zsivajgás. Látta, hogy valamiféle ismeretlen óriás közeledik felé a levegõben, de zavarában nem tudta, merre meneküljön. Ijedtében kimeresztette a szemét, fölborzolta a tollát, csattogtatta a csõrét, és rekedtén rikoltozni kezdett:

– Szúrd le! Szúrd le! – kiáltozta lent a tömeg.

– Bezzeg nem ordítoznátok így, ha ti volnátok a helyemben! – szólt vissza bosszúsan a hõs.

Már nem volt messze a bagolytól. Megtorpant, topogott, izgett-mozgott a páncéljában, de mert mégsem akart szégyenben maradni annyi ember szeme láttára, összeszedte magát, és még egy fokkal feljebb hágott.

A bagoly még nála is jobban félt. Még jobban kimeresztette a szemét, és kétségbeesésében még rémültebben elrikkantotta magát: – Uhu!

Ez már a mi bajnokunknak is sok volt! Tetõtõl talpig reszketni kezdett, nem volt se holt, se élõ, azt sem tudta, hogyan jutott le a létráról.

Ha már õ is így járt, hogy is akadt volna ezután vállalkozó, aki az életét kockáztatni merte volna!

– Ez a szörnyeteg éppen csak ráfújt a város legerõsebb emberére, máris semmivé tette! – mondták. – Nincs az a halandó, akivel el ne bánnék! Tanakodni kezdtek, hogyan mentsék meg a várost a végveszedelemtõl. Sokáig tanácskoztak, mert úgy látszott, nincs mentség, el kell készülniök a pusztulásra. Akkor azonban a polgármesternek mentõ ötlete támadt.

– Én azt javaslom, fizessük meg a város pénztárából a gazdának a csûre árát gabonástul, szalmástul-szénástul, nehogy károsodás érje, aztán gyújtsuk föl ezt az átkozott épületet; ha porig ég, a szörnyeteg is megég benne, és így senkinek sem vész oda az élete érte. Ilyenkor nincs helye a takarékosságnak. Ha fukarkodnánk, csak pórul járnánk!

Egyhangúlag, nagy lelkesedéssel el is fogadták nyomban a javaslatot. A csûrt meggyújtották mind a négy sarkán. Csakhamar lángba borult, és a bagoly nyomorultul benne égett. Így szabadultak meg a szörnyetegtõl.

Aki nem hiszi, járjon utána.